A Margitsziget Budapest egyik szigete. Nagyjából 2,5 kilométer hosszú, közepe táján fél kilométer széles, 96 hektáros földdarab a Dunán. Körbefutva 5350 méter. Ez a száraz, földrajzi meghatározása.
A vízilabdázók definíciója így szól:
A Margitsziget a bölcső. A magyar vízilabda bölcsője. Számos nagy dinasztia születési helye. Itt cseperedtek fel, itt váltak azzá, akivé a Szívósok, a Gyarmatik, a Kásások, a Steinmetzek, a Kemények. Itt születtek az Aranygenerációk. Utolsóként a Kemény-legények. Ez az a hely, ahol a sárga labda művészete apáról fiúra száll. Ez az a hely, ahol apák ezrei általuk, a nagy elődök által kikövezett aranyösvényre léptetik fiaikat, mert a srác egy csütörtökihez hasonló nyári este után csillogó szemmel azt mondta: Apa, olyan szeretnék lenni, mint ők!
A Hajós ezért a SZENTÉLY. A vízilabda szentélye. Nem csak a magyaré, de a nemzetközié is. Aki játékosként a klinkertéglás épületbe lép, az a magyar vízilabda történelemkönyvbe lép. Az aulában feltekint a márványtáblákra és félelemmel teli tisztelet járja át a testét. Látja a bajnokok sorát és fejet hajt. Mindenki így tesz, legyen az szerb, horvát, olasz, görög, orosz, vagy bármely nemzet, bármilyen korú játékosa.
Ez az a hely, ahol most Märcz Tamás szövetségi kapitány együttese a nagy elődök hagyományát követve bejutott a világbajnoki döntőbe.
Vajon jó ötlet-e elvinni innen a válogatottat?
A parádés hangulatú vb-elődöntő után megkérdeztük Dr. Kemény Dénest, a háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitányt, a Magyar Vízilabda Szövetség elnökét, mit szól az elképzeléshez?
Megértjük a FINA szándékát és ha pénteken mégis úgy döntenek, hogy menni kell, elfogadjuk a határozatot. Azonban szíve mélyén a magyar vízilabda válogatott minden egyes tagja maradna a szigeten
– szólt a diplomatikus válasz.
Másképp: ha öt sikeresen megvívott meccs után költözni kéne, a játékosok szíve minden bizonnyal kicsit beleszakadna. Mi meg ezt értjük meg.